Én és a sportok II. – Harc

Haladok tovább az életem időrendjében, a csapatsportok kudarca után meglátjuk, mit műveltem egyéniben, hogyan jutottam el a versenyek világán túlra, és értem el a teljes zent és harmóniát.

Vívás

Az osztályunkba egyik pillanatról a másikra csapott bele a vívó-láz. Egyik osztálytársam gyerekkora óta járt edzésekre, és már nem emlékszem, hogyan, de egyszercsak azok, akik (már, vagy egyáltalán) nem kosaraztak, a legtöbben szintén a páston találták magukat.

fencing_psf

Kardozni kezdtem először, mert az olyan menőnek tűnt 14-15 évesen. Baromi sok jó dolog történt akkor. Az új közösség nagyon klassz volt, szerettem járni, főleg, amikor már a nagyokkal lehetett edzeni. Együtt a felnőttekkel. Újfajta csapatszellem hatott át, még akkor is, ha rendesen véraláfutásosra csapkodtak minden héten kétszer.

Aztán tőrözni kezdtem, és akkor pöttyös lettem csíkosból.

Nem voltam ügyes, igaz, kitartó sem. A kamaszkor közepén kevés önfegyelmem volt, a zenélés meg a bandázás jobban érdekelt, az edzéseken lazsáltam, inkább csak járogattam, de attól még nagyon szerettem.

Házi versenyeken vettem csak részt, ott megint volt bennem feszültség, hogy miattam megy el a csapat helyezése, de legalább az egyéniken kevés volt a stressz, maximum utolsó lettem. Akkor is járt érem, meg oklevél. Ennek tényleg örültem: azóta sem kaptam érmet semmiért, majdnem kimaradt az életemből! És még egy ezüstöm is van csapatversenyből, ahol azt hiszem rajtam múlt főleg, hogy nem arany lett belőle.

Utólag jöttem rá, hogy mégsem múlt el nyom nélkül az a 3 év, amit edzegetéssel töltöttem: egyrészt egész jó reflexeim vannak, kevésbé vagyok cukorból (kivéve, ha betegség van, akkor tipikus haldokló férfivé válok), illetve erősek a lábaim. Ez később futásnál derült ki. Majd erről is.

Nem is tudom, hogyan lett vége. Talán egyszercsak nem mentem többet. Pedig addigra volt sisakom, tőröm, kesztyűm is saját.  Még arra emlékszem, hogy eladtam az egyesületnek. Azért a többiek közül sokan még ma is edzenek, edzősködnek, jó látni a sikereiket.

Aikido

Előzmények

Az egyetemen majdnem három év kimaradt, csak alibiből mozogtam. Kötelező volt két félév testnevelés, ezért elmentem társastáncra, hátha sok lesz a lány, de ez nem jött be: tényleg sok volt, de akik tetszettek volna, a párjukkal mentek. (Zöldfülű logika.) Utána tenisz/jégkorcsolya párosítást vettem fel. Teniszezni sosem tanultam meg, rohangáltam a messzire küldött labdáim után, jégkorcsolyázni viszont szerettem. De nem tudtam azt sem. Némi forralt bor után bátran mentem egyenesen, és ha lelassítottam, még kanyarodni is sikerült. A bátorságom valahol ott ment zátonyra, amikor egy lánynak felvágta a combját egy srác, aki úgy tűnt, nagyon profi, csak eszámolta magát egy trükknél. A látvány eléggé beivódott, úgyhogy elég hamar szögre akasztottam a bérelt korit. Jártam még pár hónapot edzőterembe (300 Ft volt egy diákjegy! párás a szemem az emléktől), ami azért volt jó, mert utána évekkel később úgy léptem be, hogy már nem volt idegen a világa. Azért sok látszatja nem volt, maximum nem puhultam el teljesen. Csak háromnegyedig.

                   És most tényleg

Lényeges változást az hozott, hogy nem volt nyelvvizsgám. Egy év, amikor már egyetemre nem kellett járnom, de diplomát meg nem adtak. A rendszert a hétköznapokba a heti kettő angolóra, és a két-három aikido-edzés hozta.

526a93_606efa7410cb44c8991d91490a612934.jpg_srz_975_955_85_22_0.50_1.20_0.00

A hogy kerültem én oda kérdésre elég egyszerű a válasz. Nekem volt kitalálva. Korosztálytól, fizikumtól függetlenül mehet az ember, nem kell sok cucc hozzá, azok is időtállóak, a világ legtürelmesebb emberei járnak oda és oktatnak, de ami az egyik legfontosabb: nincsenek versenyek!

Akartam valami küzdelmet tanulni, csak azért, mert mindig ódzkodtam tőle, és ebből következett, hogy ki kellett próbálni. Egy barátom ajánlotta, hogy ez nekem pont megfelelne. És igaza is volt.

Amint kitaláltam, el is mentem este. Imádtam az első perctől! Megtanultam szabályosan esni, 90 percet végigedzeni, valamint egy csomó technikát, amit nagyon sötét színű övig az életben nem igazán fogok tudni használni. Pont egy olyan bölcsésznek lett kitalálva, mint én. (Mit teszel, ha neked rontanak karddal? Számtalan megoldás létezik, mint kiderült.) Viccet félretéve, az aikido rengeteg életszerű támadásra ad választ, csak ahhoz tényleg rendszeresen gyakorolni kell. A két-három danos szenszeieket legyőzhetetlen jediknek láttuk. Ma is annak hiszem őket.

Egyszer a mester engem hívott ki bemutatni egy gyakorlatot. Gyakorlati dolgokhoz nehézfejű vagyok időnként, sokszor meg kell mutatni, igaz, ha megtanulom, nem felejtem el egy könnyen.  Hóna alá vette a fejem, és megnyugtató apuka-hangon megkérdezte: “Félsz?” Bólogattam. “Én is féltem régen.” Aztán megpörgetett, a fejem volt a kör közepe.

Sokat tanultam magamról, igazi klisé ez, de tényleg. Hogy át tudok ugrani egy 1,90-es embert, ha a vállába kapaszkodom. Hogy földhöz lehet vágni egy este alatt 200-szor a tatamin. Hogy én is földhöz tudok vágni mást, feltéve, hogy hagyja, amit csinálok rajta.

Egy szem edzőtáborig jutottam, ott letettem a 6. kyu vizsgát, aztán felköltöztem Pestre, és annyi volt.

Sosem találtam újra olyan közösséget, amit annyira szerettem volna. Ráadásul az aikido sok iskolával rendelkezik, és kicsit -ahogyan én láttam- mind eltér a másiktól, ez sem tetszett. A gyakorló gi azért még a szekrény alján pihen, hátha egyszer újra átkötöm a fehér övemmel, és elmegyek edzésre. Ezt tényleg nem adtam még fel. Elvégre, az életkor nem számít.


A képek a Google oldalról származnak.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s