Amikor azt mondom, hogy nem futok, akkor is futok

Érzelmes napokat élek mostanában, kinyíltak a szívcsakráim. (0:56-nál mondja ezt Simonyi Balázs a videóban, ami kattintásra nyílik.)

Párás, júniusi nap van, amikor mintha az arcodba tapadna a levegő. Hárman futunk fent, egy lány velem szemben, körönként kétszer üdvözöljük egymást egy pillantással, és ez természetes. Még mindig megdöbbent az együtt futó idegenek között kialakuló hirtelen intimitás. Érezzük egymás szagát. Egymás lábnyomában futunk a csomókban szakadó hóban. Vagy csak találkozik a tekintetünk, mert valahogy nem jó félrenézni. Mosoly nincs, mert küszködés van, hosszabb távokon még mindig olyan lassan futok többnyire, mint a teknős, aki tapossa a nutellát, de így is telemegy a szemem izzadsággal és az első két körben nem nagyon értem, miért futok egyáltalán. Megszokásból futok. Zöld, burjánzó növényfal van a hegyoldalban és ezt jó nézni.

Aztán két kilométer körül elindul a NIN-től a Ruiner, kicsit felgyorsulok rá, és ez valahogy átbillent a gondolattalan áramlat-élménybe, amikor nagyon könnyű vagyok és minden gyönyörű. Ilyenkor nagyon szépnek tudom látni a velem futó embereket, akik leelőznek, nézem a mozgásukat. Az agyam kikapcsol teljesen és rábízom magam a testemre, nem kell most figyelni semmire, a lábaim mindent tudnak.

Ebbe a féltudatos állapotba beúsznak mondatok.

Augusztusban és egy évvel később ugyanaz a pára. Az olvadó rekortán szaga. Távol (tar ágak tartják keccsel az üres levegőt) a füstből arra lehet következtetni, hogy valami ég. A jobb csípőmben a nem múló feszülés. Az első körökben még mindig nem értem, miért futok. Se az eleje nem esik jól, se később, de két kilométert futok, mert az egy egységnyi futás, és az alatt már (hübriszből) nem állok neki. Nagyon meguntam három év alatt ezt a pályát. Egy lány fut rajtam kívül dacára az augusztusnak. Nem futónak való idő. Várom a telet. Rám sötétedik. Jönnek a denevérek. Hazafelé házfalnak dőlve iszom.

Néha azért is futok, mert jó zenéket találok, amikre ki akarom próbálni a futást. Ilyenkor a teljes elmélyülés és áramlat élmény reményében indulok el. Tavaly sok ilyen élményem volt, idén utoljára június körül a Vérhalom téri futókörön egy, amúgy kevesebb volt a flow, mint amennyi időt azzal töltöttem, hogy jajongva nyújtom a combom különböző izmait az SMR hengeren. Elmélyülésről és megtisztulásról:

My church offers no absolutes
She tells me “worship in the bedroom”
The only heaven I’ll be sent to
Is when I’m alone with you

Ajánlom az Ed Sheeran-féle feldolgozást is. Megyek nyújtani.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s